42

Ami nekünk, magyaroknak a vízilabda vagy a kajak-kenu, az az amerikaiaknak a baseball, vagyis filmet készíteni az általuk "legszeretettebb" amerikai sportágról (főleg, ha az valós történetet dolgoz fel) szinte minden alkalommal nagy siker, amolyan igazi "evergreen" téma, mindig kéznél van, ha épp nincs jobb. Még akkor is, ha a baseball sok esetben inkább csak háttértörténete valamilyen magasztos társadalmi mondanivalónak, üzenetnek (jelen film esetében a rasszizmus és társadalmi kirekesztés elleni küzdelem), merthát a baseball gyógyír mindenre. A Brian Helgeland által írt és rendezett film a II. világháború utáni korszak első legendás színesbőrű játékosának, Jackie Robinson-nak az életét mutatja be, aki a Brooklyn Dodgers játékosaként lett Amerika-szerte népszerű.

A film története a Dodgers 1947 szezonját dolgozza fel, illetve Jackie Robinson révén még a Montreal Royals-szal töltött 1946-os szezonra is kitekint a kezdeti időszakban. Robinson-t (Chadwick Boseman) a komoly gondokkal küzdő Brooklyn Dodgers vezetője, Branch Rickey (Harrison Ford) szeretné leigazolni, (mert egy fekete játékost szeretne a csapatba), cserébe mesés összeget ígér neki és a Dodgers fiókcsapatában, a Montreal-ban edzeti, hogy rutint szerezzen. Rickey figyelmezteti Robinson-t, hogyha komoly karriert akar befutni meg kell tanulnia uralkodnia az indulatain, ugyanis emiatt korábban voltak problémái. Miután megfelelt a Panama-i edzőtáborban a "próbajátékon" a Dodgers leszerződteti, azonban a csapat tagjai közül néhányan nem szeretnék, ha afro játékossal kéne egy csapatban játszani, ezért petíciót nyújtanak át az edzőnek, ám a tréner ebbe nem egyezik bele és Robinson-t játszatja. Az egyik fontos meccsen az ellenfél edzője sértegeti, inzultálja Robinson-t, aki otthagyja a pályát, és szétveri ütőjét. Rickey bíztatására visszamegy a pályára és a vezetésével győz a Dodgers, amely ezután szárnyalni kezd. A Dodgers (pontosabban Robinson) sikere nem mindenkinek tetszik és a Cincinnati elleni meccs előtt a nézők cukkolni kezdik Robinsont, ám ekkor csapattársa Pee Wee (Lucas Black) kiáll mellette, példát mutatva társadalmi szolidaritásból a kirekesztés ellen a nézőknek, szélesebb értelmemben az egész világnak. Noha a Dodgers végül elveszti a döntőt a New York Yankees-zel szemben, mégis később Robinson-t és néhány csapattársát beválasztják a "Baseball Hírességek Csarnokába", illetve a Robinson által viselt 42-es számú mezt az Amerikai Baseball-Liga örökre visszavonultatja, továbbá minden év áprilisában a Liga összes játékosa a legendás 42-es mezben játszik, Robinson emléke előtt adózva, aki nagyon sok afro-amerikai játékos előtt nyitotta meg a profi-liga kapuit.

Méghogy az úttörő mindig oly vidám, mint mókus fenn a fán. Gyanítom Jackie Robinson más véleménnyel lett volna erről, mert az utat kitaposni - sokszor mások számára - egyáltalán nem könnyű. Robinson története talán még azon nézők szívét is megérinti, akik nem konyítanak semennyit sem a baseball-hoz, mert azt mindenkinek értenie kell milyen lehet úgy játszani (átvitt értelemben élni), hogy közben körülötted szinte mindenki fütyül, huhog és melegebb éghajlatra küld. Ez az a pont, ahol az átlagnéző a film részesévé válik, hisz a kirekesztés vagy épp a gyűlölködés mindannyiunkat érintő társadalmi probléma lehet és ezt a motívumot a film készítői nagyszerűen használták fel arra, hogy egyrészt szimpatikus legyen számunkra a főhős, másrészt egy kicsit beleérezzük magunkat azon emberek helyzetébe, akik hasonló módon élnek, kirekesztve, mint Robinson a filmben. És ekkor tud igazán jól jönni egy barát, aki segít a bajban, megfogja a kezünket és azt mondja: "Nyugi, nem vagy egyedül". Csodálatos film.