42

Ami nekünk, magyaroknak a vízilabda vagy a kajak-kenu, az az amerikaiaknak a baseball, vagyis filmet készíteni az általuk "legszeretettebb" amerikai sportágról (főleg, ha az valós történetet dolgoz fel) szinte minden alkalommal nagy siker, amolyan igazi "evergreen" téma, mindig kéznél van, ha épp nincs jobb. Még akkor is, ha a baseball sok esetben inkább csak háttértörténete valamilyen magasztos társadalmi mondanivalónak, üzenetnek (jelen film esetében a rasszizmus és társadalmi kirekesztés elleni küzdelem), merthát a baseball gyógyír mindenre. A Brian Helgeland által írt és rendezett film a II. világháború utáni korszak első legendás színesbőrű játékosának, Jackie Robinson-nak az életét mutatja be, aki a Brooklyn Dodgers játékosaként lett Amerika-szerte népszerű.

A film története a Dodgers 1947 szezonját dolgozza fel, illetve Jackie Robinson révén még a Montreal Royals-szal töltött 1946-os szezonra is kitekint a kezdeti időszakban. Robinson-t (Chadwick Boseman) a komoly gondokkal küzdő Brooklyn Dodgers vezetője, Branch Rickey (Harrison Ford) szeretné leigazolni, (mert egy fekete játékost szeretne a csapatba), cserébe mesés összeget ígér neki és a Dodgers fiókcsapatában, a Montreal-ban edzeti, hogy rutint szerezzen. Rickey figyelmezteti Robinson-t, hogyha komoly karriert akar befutni meg kell tanulnia uralkodnia az indulatain, ugyanis emiatt korábban voltak problémái. Miután megfelelt a Panama-i edzőtáborban a "próbajátékon" a Dodgers leszerződteti, azonban a csapat tagjai közül néhányan nem szeretnék, ha afro játékossal kéne egy csapatban játszani, ezért petíciót nyújtanak át az edzőnek, ám a tréner ebbe nem egyezik bele és Robinson-t játszatja. Az egyik fontos meccsen az ellenfél edzője sértegeti, inzultálja Robinson-t, aki otthagyja a pályát, és szétveri ütőjét. Rickey bíztatására visszamegy a pályára és a vezetésével győz a Dodgers, amely ezután szárnyalni kezd. A Dodgers (pontosabban Robinson) sikere nem mindenkinek tetszik és a Cincinnati elleni meccs előtt a nézők cukkolni kezdik Robinsont, ám ekkor csapattársa Pee Wee (Lucas Black) kiáll mellette, példát mutatva társadalmi szolidaritásból a kirekesztés ellen a nézőknek, szélesebb értelmemben az egész világnak. Noha a Dodgers végül elveszti a döntőt a New York Yankees-zel szemben, mégis később Robinson-t és néhány csapattársát beválasztják a "Baseball Hírességek Csarnokába", illetve a Robinson által viselt 42-es számú mezt az Amerikai Baseball-Liga örökre visszavonultatja, továbbá minden év áprilisában a Liga összes játékosa a legendás 42-es mezben játszik, Robinson emléke előtt adózva, aki nagyon sok afro-amerikai játékos előtt nyitotta meg a profi-liga kapuit.

Méghogy az úttörő mindig oly vidám, mint mókus fenn a fán. Gyanítom Jackie Robinson más véleménnyel lett volna erről, mert az utat kitaposni - sokszor mások számára - egyáltalán nem könnyű. Robinson története talán még azon nézők szívét is megérinti, akik nem konyítanak semennyit sem a baseball-hoz, mert azt mindenkinek értenie kell milyen lehet úgy játszani (átvitt értelemben élni), hogy közben körülötted szinte mindenki fütyül, huhog és melegebb éghajlatra küld. Ez az a pont, ahol az átlagnéző a film részesévé válik, hisz a kirekesztés vagy épp a gyűlölködés mindannyiunkat érintő társadalmi probléma lehet és ezt a motívumot a film készítői nagyszerűen használták fel arra, hogy egyrészt szimpatikus legyen számunkra a főhős, másrészt egy kicsit beleérezzük magunkat azon emberek helyzetébe, akik hasonló módon élnek, kirekesztve, mint Robinson a filmben. És ekkor tud igazán jól jönni egy barát, aki segít a bajban, megfogja a kezünket és azt mondja: "Nyugi, nem vagy egyedül". Csodálatos film.

The Place Beyond The Pines (Túl a fenyvesen)

Ha valaki egyszer tanulmányt szeretne írni arról, hogyan csesszünk el egy jól induló filmet, akkor a Túl a fenyvesen címűt igen nagy baráti szeretettel ajánlanám neki. Pedig óriási várakozásokkal teli ültem le megnézni: wáá Eva Mendes, Ryan Gosling és Bradley Cooper (micsoda szereposztás) egy filmben és a történet is jónak ígérkezett az előzetes alapján. De én még filmben ekkorát nem csalódtam az utóbbi időben, mint ezen. Sőt így utólag azt mondom, hogy kár volt leforgatni, kár a beleölt pénzért és időért. Mert hát miről is akarna ez a film szólni ugyebár? Ezzel a befejezéssel (és most lelövöm a poént) kb. arról, hogy tudni kell megbocsátani, meg hogy értelmetlen a bosszú. Csak könyörgöm ezért kár volt filmet forgatni, pláne ilyen hosszút, teljesen indokolatlan a 140 perc játékidő, hisz a világban egy csomó embert ér ilyen-olyan megaláztatás, keserűség, amit kénytelen "lenyelni", kvázi totál értelmetlen erről még filmet is csinálni. Továbbá az sem tetszik benne, hogy a tehetős ember már megint felfelé bukik, hisz Bradley Cooper-t megválasztják New York államügyészének, míg szerencsétlen csóró gyerek (Dane DeHaan), aki nem elég, hogy apa nélkül nő fel, de gyaníthatóan egész életében "szopni fog", úgy mint ahogy apja is elég nehéz körülmények közt volt kénytelen élni, szinte napról-napra élt. Hol itt a társadalmi igazságosság, a kompenzáció, a remény a nehéz körülmények közt élőknek? Legalább lábon lőtte volna a végén Cooper-t és akkor azt mondom valamennyire fifty-fifty a story, de így?

A story pedig jól indul, Luke Glanton (Ryan Gosling) egy nehéz körülmények közt élő motoros kaszkadőr, artista vagy valami ilyesmi, akinek egy futó kapcsolatából fia születik (Dane DeHaan) egy Romina (Eva Mendes) nevű nőtől. A nőnek azonban van egy élettársa, ezért szó sem lehet arról, hogy összeköltözzenek vagy együtt éljenek. Luke úgy érzi kötelessége gondoskodnia fiáról, ezért jobb híján bankrablásra adja a fejét, miután kilép a cirkuszból és megismerkedik Robin-nal (Ben Mendelsohn), aki segít neki a rablásokban. Ám az egyik akció balul sül el és Luke-ot lelövi az akkor még járőrként dolgozó Avery Cross (Bradley Cooper), és gyakorlatilag Gosling halálával a filmmek is annyi egyúttal. Ezután azt láthatjuk, hogyan emelkedik fel egyszerű járőrből államügyésszé Avery, többek közt korrupt rendőrkollegáit is bemószerolva. 15 évvel később Avery fia apjához költözik és egy iskolába jár Jason-nal (Dane DeHaan), akinek fogalma sincs róla, hogy kivel haverkodik össze egészen addig, amíg egy házibulin rá nem jön, hogy bizony Jack nem más, mint annak az Avery-nek a fia, aki 15 éve megölte az apját. Jason úgy dönt bosszút áll és megöli Avery-t és Jack-et, ám a végén meggondolja magát, feltehetően azért, mert látja, hogy Avery-t nagyon bántja ez a 15 évvel ezelőtti dolog és végül életben hagyja, majd elmenekül és apja példáját követve Jason is elkezd motorozni.

Na az ilyen filmekre szokás azt mondani, hogy van, de minek film. Próbálom megfejteni, hogy mi lehetett a célja ezzel a rendezőnek, Derek Cianfrance-nak, de valahogy nem sikerült rájönnöm eddig. A film ugyanis megfoszt bennünket attól az élménytől, amiért oly sokan nézünk filmet: vagyis, hogy győz az igazság; főhősünk sorsa jóra fordul (hát ez nem derül ki), persze, ha Bradley Cooper a főhős akkor teljesül ez a feltétel; netalántán még a szerelem is megtalálja stb. Ezek közül egyik se jött be a filmben, vagyis illúzióromboló a film. Értem én, hogy dráma és ott "nem kell mindig kaviár", na de könyörgöm így totál üres az egész, ráadásul iszonyatosan vontatott, sokszor percekig nem történik benne semmi érdemleges. Úgy gondolom elég feledhető alkotás, ritkán írok ilyet, de megtekintését nem igazán ajánlom maximum azoknak, akik annyira ráérnek, hogy unalmukban azon gondolkoznak önkezükkel véget vetnek életüknek, de nem nekik sem, mert ezután a film után elég nagy az esély rá, hogy tényleg megteszik. Pocsék film.

Red 2

Végy egy fegyverbuzi idiótát (John Malkovich), egy nyugdíjas CIA-ügynököt (Bruce Willis), egy viszonylag csinos ügyintézőt (Mary-Louise Parker) és egy karakán idős hölgyet (Helen Mirren), mindezt szórd meg 3 kanál akcióval, 2 kanál humorral és lehetőleg a szerepeket ismert színészeknek add és kész is a RED. 3 évvel ezelőtt a siker receptje adott volt, tehát 4 különböző karakter, akik kénytelenek együttműködni, ha jót akarnak (tudom, hogy Morgan Freeman is ott volt, de ő sajnos az első részben meghalt, így gondoltam kihagyom a felsorolásból). Márpedig miért is nem akarnának nekünk nézőknek jót. Pedig, hogy be volt ijedve mindenki: mondván 4-5 nagy színész még nem garancia a sikerre. Dehogyisnem, ez a 4-5 név volt pontosan a garancia rá, és én úgy érzem ezen film sikere is kellett ahhoz, hogy utána sorozatban jöjjenek a "soksztáros" akciófilmek, mint pl. a Feláldozhatók 2 (az már más kérdés, hogy nem mindegyik lett sikeres, nyílván nem csak a színészeken múlik a dolog, hanem a forgatókönyvön is, de a jó színészi játék akkor is kell ahhoz, hogy egy film igazán jó legyen és a RED esetében ez meg van). Ezen filmekkel kapcsolatban meg kell említeni azt is, mintha ezek a sztárok saját magukat akarnák kifigurázni (grindhouse-effektus), üzenve ezzel legnagyobb kritikusaiknak: tudjuk mi, hogy milyenek vagyunk, nem vagyunk mi olyan ostobák, de nekünk is meg kell élni valamiből, így túl a sokadik X-ünkön. Az említett nevekhez hozzácsaptak a 2. részre egy orosz ügynököt (Catherine Zeta-Jones) és egy minden hájjal megkent tudóst (Anthony Hopkins) is, csakhogy teljes legyen a sztárparádé.
A győztes csapaton ne változtass elv alapján az alaptörténeten sem variáltak sokat megint bérgyilkosok és ügynökök egész hada üldözi főhőseinket. A történet középpontjában egy atombomba (amely képes megváltoztatni a világhatalmi erőviszonyokat) és az azt megalkotó Dr. Edward Bailey (Anthony Hopkins) áll, egy látszatra hibbant fizikus, aki 32 éve elmegyógyintézetben él és aki még a hidegháború idején készítette az atombombát, amit az amerikaiak a "Nadragulya-akció" keretein belül darabonként Moszkvába csempésztek, amit Bailey fel akart robbantani, és ezért diliházba zárták. Ebben az 1976-os akcióban részt vett többek közt Frank Moses (Bruce Willis) és Marvin Boggs (John Malkovich) is. Mivel az akció az Internet-nek "hála" nyílvánosságra kerül, ezért az abban részt vevőket az amerikai hatóságok megpróbálják likvidálni, többek közt Jack Horton (Neal McDonough) vezetésével, aki meggyőzi feletteseit és a világot arról, hogy Frank és Marvin terroristák és ezért meg kell ölni őket, nehogy rossz kezekbe kerüljön a bomba. Horton ennek érdekében egy bérgyilkost, Han-t (Lee Byung-Hun) is rájuk küld, akit később Frank a saját oldalukra állít, illetve az MI6 felbérli Victoria-t (Helen Mirren), hogy ölje meg őket, de természetesen ő is inkább a csapatnak segít. A bombát szeretné megszerezni az orosz ügynöknő, Katja (Catherine Zeta-Jones) is, akinek korábban viszonya volt Frank-kel és emiatt közte és Sarah (Mary-Louise Parker) közt komoly rivalizálás alakul ki, ám végül Katja-t megöli Bailey és Horton, akik ugye szintén a bombát szeretnék, és ennek érdekében Horton korábban alkut kötött Bailey-vel, aki nem elmebeteg, hanem egy rafinált tervet eszelt ki (bár, hogy erre mért várt 32 évet azt nem tudom xddd), ugyanis miután megkaparintják a bombát egy általa kifejlesztett ideggáz segítségével megszökik a bombával együtt. Frank és csapatának feladata, hogy megállítsa Bailey-t és megmentse a világot, tisztára mosván nevüket na és persze, hogy lerázzák az őket üldözőket.

Nyugodt szívvel állíthatom, hogy a 2. rész még az elsőt is felülmúlja, még akkor is így van, ha a story kicsit zavaros és nehezen követhető lett, ettől függetlenül sajnos egyáltalán nem biztos, hogy nagyobb kasszasiker lesz. Hála Istennek a rendezőcsere sem jelentett nagy változást (ezúttal Dean Parisot rendezett és nem Robert Schwentke), kvázi ugyanazt kaptuk mint korábban, sőt még jobbat is ugye. Bruce Willis végre megint elemében volt, ez már megközelítette a Die Hard 3. szintjét, de érdekes mód nem kellett ide a McClane-izmus, hogy szórakoztató legyen Willis, hiszen korábban is megcsillogtatta ő már remek humorérzékét egyéb filmekben, persze sokat dobott John Malkovich is és az ő őrült paranoia-ái és "konfliktuskezelési technikái" is a filmen. Na és Helen Mirren kezében az a fegyver esküszöm jobban áll, mint pornószínésznő kezében a bráner. Morgan Freeman hiányát úgy gondoltam nehéz lesz pótolni, de tévedtem: Anthony Hopkins megint nagyot nyújtott szokásához híven, nem esett nehézére az elmebeteget eljátszani, hisz már megjelenésében is szinte olyan, mintha az volna; Zeta-Jones-tól pedig az is elég lett volna nekem, ha csak szoknyában mutatják jó sokáig, de nem ő még úgy gondolta "színészkedik" is egy kicsit (áá micsoda perverz egy nő), egyszóval remekül csöppentek bele szerepükbe. Összességében: ismét jól sült el a sztárparádé, amely inkább vígjátéknak mondható és nem akciófilmnek, mert az akciójelenetek  finoman szólva is "nevetségesek" (egyfajta paródia), de pont ez a film védjegye. Várom a következő részt, remélem lesz.....

Only God Forgives (Csak Isten bocsáthat meg)

Már a film címe is arra utal, hogy valami nem mindennapi film tárul elénk eme alkotásban, de ha csak figyelemfelkeltés gyanánt választották ezt a címet az is érthető, hisz valahogy el kell adni a terméket. Nicolas Winding Refn egy zseni és a filmjei mindig "érdekesek". Mégpedig azért, mert egy látszatra pofon-egyszerű történetből is képes valami egészen hihetetlenül művészit kanyarítani (lásd legutóbbi filmjét a 2011-es Drive-ot, amit sokan az adott év legjobb filmjének tartanak), ha ugyanis lecsupaszítanánk a filmet rájönnénk arra, hogy egy totál átlagos filmet látunk. Nem lennék meglepődve, ha Refn titokban porszívóügynök lenne vagy telemarketinges, mert nagyon ért ahhoz, hogyan tupírozzon fel látszatra lagymatag filmeket egészen mesterivé. És talán pont ez is a baj egyben, mert a néző nem tudja eldönteni, hogy ez most művészet akarna lenni vagy inkább valamifajta paródia. Persze az is lehet, hogy a dán Refn számára a filmrendezés pont ezt jelenti, vagyis mindkettőt. Bár az a tény, hogy a Cannes-i filmfesztiválra készült talán inkább a művészi jelleget erősíti. Refn idecsábította aktuális haverját Ryan Gosling-ot is a filmbe (talán ő az egyetlen nagynév), de például Kristin Scott Thomas feltűnése igencsak megdobogtatta a szívem. A filmet pedig a küzdősportok egyik Mekkájában Thaiföldön forgatta le.
Julian (Ryan Gosling) egy Thaiföldön élő amerikai, aki egy thaibox-klubot üzemeltet, de ez csak álca, valójában drogkereskedésből él bátyjával, Billy-vel (Tom Burke). Egy jól sikerült üzlet után Billy megerőszakol és megöl egy 14 éves prostituáltat. A helyi rendőrfőnök, Chang (Vithaya Pansringarm) bíztatására a lány apja megöli Billy-t. Ezután megérkezik a városba Billy és Julian anyja, Crystal (Kristin Scott Thomas), aki kézbe veszi a dolgokat, Julian-t noszogatja, hogy álljon bosszút a rendőrfőnökön Billy haláláért. Elkezdődik az értelmetlen szemet-szemért harc köztük és a rendőrfőnök közt, míg végül Chang kerül ki győztesen a történetből, miután megöli Crystal-t és megnyomorítja (levágja mindkét karját) Julian-t.

Megállapíthatjuk, hogy értő kezek alatt egy átlagos film is nagyot tud durrani. A képi világ, a színek már-már Danny Boyle műveit idézték fel bennem. A mondanivaló is teljesen egyértelmű: mi emberek rohadtul barbárok, állatok vagyunk, tetteinket sokszor csak a kicsinyes bosszú vezérli (szemet szemért) és nem tudunk ezen felülemelkedni és tényleg csak Isten bocsáthat meg ezért, illetve a bosszút kiváltó okért. A film egyetlen hibapontja a túlzott agresszió, illetve annak puritán ábrázolása (sok a véres jelenet), dehát gondolom ez is a művészi jelleget volt hívatott emelni. A tempó lassú, dehát mit várunk egy dán rendezetől, a szereplők sokszor csak bambán néznek ki a fejükből (itt jegyzem meg, hogy ha Gosling nem változtat ezen a bamba stílusán Oscar-ra nem nagyon számíthat szerintem, bár ebben a filmben ez kellett nyílván), minimalista, de mégis remek az egész. Hatalmas rajongója lettem Refn-nek és várom az újabb alkotásait. 

Bosszútól fűtve (Dead Man Down)

"Édes a bosszú" - tartja a mondás. Se szeri se száma azon filmeknek, ahol a cselekmény ekörül forog. A Bosszútól fűtve című film is ezt az egyébként népszerű "motívumot" igyekszik meglovagolni. Mert hát, ha valaki "elbánik" velünk, vagy keresztbe tesz az a minimum, hogy ezt visszakapja (főleg, ha valamilyen maradandó kárt okoz, vagy megöli valamelyik szerettünket, mint a filmben) a kölcsön kinyír visszajár elve alapján. A filmet a dán Niels Arden Oplev rendezte, korábban a 2009-es, A tetovált lány is az ő nevéhez fűződik és magával is hozta a filmbe az ottani főhőst Noomi Rapace-t is, a másik főszerep Colin Farrell-é lett, de feltűnik Dominic Cooper, Terrence Howard vagy épp Isabelle Huppert is a filmben. A skandináv rendezés általában azt jelenti, hogy kicsit lassabban csordogál a film (bár ez nem mindig hátrány), de itt talán az volt, ezért komoly kritikát is kapott, de én több negatívumot nem véltem felfedezni a filmben.
Kerick László (Colin Farrell), egy magyar mérnök, aki az USA-ba költözik feleségével és lányával. Az az ingatlan, amiben laknak azonban kell egy Alphonse (Terrence Howard) nevű (ingatlanban utazó) maffiavezérnek, ezért rátörnek az ott élőkre, amely során László kislányát megölik. Később Alphonse (gyaníthatóan azért, hogy ne maradjanak tanúk) felbérel egy albán maffiabandát, akik megölik László feleségét (és ők úgy hiszik Lászlót is). László ezután eldönti bosszút áll kislánya és felesége gyilkosain, Victor álnéven beépül Alphonse bandájába és elkezdi aprítani a vezér csapatát. Később az egyik albánt is megöli, így próbálja egymás ellen fordítani Alphonse-t és az albánokat, ami a végén sikerül is neki, illetve egy helyre próbálja csalni az albánokat és Alphonse embereit, hogy könnyebb legyen leszámolnia velük. Egyik gyilkosságának szemtanúja lesz László szomszédja, Beatrice (Noomi Rapace) a "Girlnextdoor", aki ugyan csinos lány, de van egy csúnya sebhely az arcán (autóbalesetben szerezte), amiért szeretne bosszút állni azon a gázolón, aki ezt tette vele és aki mindössze 3 hét börtönt kapott ezért. Így hát megzsarolja László-t, hogy vagy megöli a gázolót neki, vagy elmegy a rendőrségre és átadja a gyilkosságról készített video-t a zsaruknak. László-nak nincs más választása belemegy a dologba, cserébe a lány segít neki. Kettejük bosszúhadjárata közelebb hozza egymáshoz őket és a végén (miután László leszámol Alphonse-zal és embereivel, valamint az albánokkal) mindketten rádöbbennek, hogy talán még a bosszúnál is van jobb dolog az életben.

Nos lehet, hogy Colin Farrell-nek és Noomi Rapace-nak nem volt páncélja és pörölye vagy maskarája, de számomra ők voltak az "igazi  bosszúállók" ebben a filmben, hiszen mindkettőjük esete valóban igazán bosszúra okot adó esemény: egy megnyomorított nő és egy gyermekét és feleségét elveszítő gengszter, még akkor is, ha végül Colin nem öli meg a nőt elgázoló férfit (hiába a szerelem csodákra képes még a bosszúvágyra is gyógyír lehet). Mi ez, ha nem igazi bosszú-motívum (a mentsük meg a világot a földönkívüli szörnyektől című történet ehhez képest bizonyos szempontból kismiska). Ráadásul külön öröm számomra, hogy az utóbbi időben bizony igencsak B-kategóriás színésszé avanzsáló Farrell most valamit javított a renomén a Dead Man Down-nal, mert a legutóbbi filmjei (pl. a Hét pszichopata és a si-cu vagy a London Boulevard) már-már Jason Statham-i "színvonalat" kezdtek megütni. Inkább kevesebb, de minőségibb filmet kedves Colin. Egy kicsit érthetetlen is számomra, hogy miért nem lett nagyobb kasszasiker (talán kevés volt a hype és PR-tevékenység körülötte, illetve a tengerentúlon egy időben ment a cukormérgező Óz, a hatalmas-sal és mellette nem rúghatott sajnos labdába), azt meg végképp nem értem, hogy a magyar mozik miért nem mutatták be nálunk is ezt a remek filmet.

Farkas (The Wolverine)

A Marvel egyszerűen telhetetlen! Ez a gondolat fogalmazódott meg bennem miután megtekintettem a Farkas című filmet. Nem elég, hogy idén elkezdték felvezetni a Bosszúállók 2-t (a Vasember 3-mal és a novemberben érkező Thor 2-vel), de olybá tűnik, hogy nem elégszenek meg ennyivel és meg akarják csinálni a mutáns lényekről szóló X-Men képregény-univerzumot is, amely egyik fontos eleme lehet ez a film (egyébként ezt onnan gondolom, hogy a film stáblistájánál lesz egy kis meglepetés, de többet nem mondok róla). Tudjuk, hogy a pénz nagyúr Hollywoodban, hiszen ha megnézzük az elmúlt évek bevételi adatait, akkor tisztán látszik, hogy nagy üzlet képregényfilmet készíteni (talán 1-2 bukott meg eddig), így máris érthető mi készül itt kérem. Továbbá, ha ehhez hozzávesszük azt is, hogy Rozsomák az egyik legnépszerűbb képregényhős, akkor már értjük is miért kellett őt is belevonni a történetbe. Ugyan ez még csak a 2. film, amelyben Farkas a főszereplő (a 2009-es X-Men kezdetek: Farkas után), de már a 6. X-Men film a sorozatban, és ki tudja hol a vége, bár elég kesze-kusza az egész. A film alapjául az 1982-es Wolverine képregény Japán-szériáként emlegetett része szolgált. A filmet eredetileg Darren Aronofsky rendezte volna, de ő a 2011-es Japánt sújtó földrengés és cunami miatt visszakozott, így James Mangold-é lett a lehetőség, a főszerep pedig ki másé, mint Hugh Jackman-é.

A film története klasszisokkal jobb szerintem, mint mondjuk a Vasember 3., vagy a Superman-filmé, talán egy gyengébb C. Nolan film szintjét el is éri komplexitásban (na jó ez erős volt, de ez inkább dícséret volt a részemről). 1945-ben járunk épp Nagaszaki-ra akarják ledobni az atombombát, amikor Farkas (Hugh Jackman) megment egy japán tábornokot, Yashida-t egy fogolytáborban. Ugrunk az időben, napjainkban Farkas remeteként tengeti napjait, ráadásul rémálmok gyötrik Jean Grey (Famke Janssen) miatt, akit megölt korábban. Yashida azóta már egy jól menő vállalat vezetője, ám haldoklik, ezért Yukio (Rila Fukushima) - aki Yashida alkalmazottja, egyfajta jövőlátó mutáns - felkeresi Farkas-t, hogy látogassa meg Yashida-t, aki köszönetet akar neki mondani, amiért anno megmentette az életét. Valójában azonban arra akarja kérni Farkas-t, hogy különös képességét, nevezetesen azt, hogy halhatatlan adja oda neki (szerinte ugyanis Farkas-nak nyűg ez a képesség). De Farkas nem egyezik ebbe bele, ezután Yashida meghal, vagy legalábbis úgy tűnik. Kiderül, hogy halála után a vállalatát nem fiára Shingen-re (Hiroyuki Sanada), hanem unokájára Mariko-ra (Tao Okamoto) hagyta, amiért Shingen meg akarja ölni Mariko-t. Farkas természetesen megvédi Mariko-t (többek közt egy halom nindzsát is lekaszabolva), később szerelmi viszony is kialakul köztük. Mindeközben Yashida orvosa Vipera (Svetlana Khodchenkova) azon mesterkedik, hogy Farkas halhatatlan képességét megszerezze, ehhez legyengíti a szervezetét egy vírussal. Vipera voltaképpen Yashida-val összefog (aki nem halt meg valójában, csak a film végén) és közösen próbálják megszerezni Farkas képességét (még egy hatalmas ezüst szamuráj-robotot is bevetnek), ami nem sikerül, illetve Farkas a rabul ejtett Mariko-t és saját magát is megmenti Yukio segítségével. Majd ezután Mariko lesz a Yashida műszaki cég vezetője és Yukio pedig Farkas testőre.

Tulajdonképpen nem volt ez olyan rossz film, én például nem vagyok X-Men rajongó, de nekem bejött. Néhány hiba azért van a filmben: kevés az igazi akciójelenet, ha már nindzsák vannak benne, akkor legyen aprítás ezerrel (viszont a végén a nindzsák elleni harc az tűrhető volt); a Jean Grey-féle hallucinációkat is talán lehetett volna hanyagolni, persze lehet, hogy annak még lesz jelentősége, ki tudja, illetve nagyon sokat "fetreng" a filmben Farkas, ami nem válik előnyére karakterének. Továbbá lehetett volna kicsit több poén is benne, de akkor lehet elmentünk volna a Vasember 3 irányába, ami nem biztos, hogy ez esetben szerencsés lett volna. Pozitívum viszont Jackman játéka, nem emlékszem rá, hogy játszott-e már rosszul (nyílván színházi tapasztalata is segítheti ebben) bármely filmjében, noha ez a nagyon kemény vagyok karakter nem biztos, hogy az ő világa. Összességében: nem egy Bosszúállók, de nálam az unásig Istenített Vasember 3-at (amit elég gyerekesnek tartok) és a Superman-filmet símán veri.

The Smurfs 2 (Hupikék Törpikék 2)

Gyermekkorunk egyik nagy kedvence volt a Hupikék Törpikék című animációs sorozat (legalábbis nekem az volt gyermekként), mondhatni megunhatatlan darab. 2 évvel ezelőtt a Columbia Pictures és a Sony Pictures Animation úgy döntött, hogy a belga Peyo által fémjelzett nagysikerű rajzfilmsorozatból csinál egy egész estés mozit, amely természetesen nagy siker lett. Idén itt a 2. része, és a Törpikék befejező része 2015-ben jön majd, merthogy trilógia lesz belőle mindenki meglássa. A nagy siker nyílván nem kizárólag a cuki törpöknek köszönhető, hanem annak is, hogy  - valljuk be férfiasan - nekünk felnőtteknek látva ezt a rajzfilmet egy kicsit a gyerekkorunkat juttatja eszünkbe, talán még néhány könnycsepp is legördül közben az arcunkon, tehát amolyan igazi családi program ez a film. Noha a kritikusok zöme "lehúzta" a Törpikék-ről szóló animációs filmet (akárcsak az első részt), mégis úgy gondolom érdemes tenni egy próbát vele, az a közel 100 perc egyáltalán nem nagy időpazarlás.

A napnál is világosabb, hogy animációs filmről lévén szó nem a történet zsenialitását kell magasztalnunk és igazán mélyenszántó gondolatokat sem ébreszt a film (bár talán még az is van benne). Akárcsak az előző részben, illetve az animációs filmsorozatban a gonosz Hókuszpók megpróbálja megkeseríteni a törpök életét, el akarja kapni őket, hogy varázsfőzetet készítsen (ehhez kell Törpapa titkos receptje, amit pl. Törpilla is ismer), amelynek segítségével törpöket varázsolhat és belőlük hatalmas varázserőt nyerhet ezáltal ki. Hókuszpók a 2. részben már egy sikeres Párizs-i varázsló, akinek varázsereje csökken, ezért kell neki Törpilla, illetve a titkos recept, amely segítségével Hókuszpók "világuralomra" tör, vagy legalábbis azt szeretné, hogy mindenki a lába előtt heverjen. Ennek érdekében ördögi tervet eszel ki: törphasonmásokat, ún. komiszokat teremt (varázsol), akik elrabolják Törpilla-t. Éppen Törpilla szülinapjára készülnek a törpök, ám mivel senki nem árulja el Törpilla-nak, hogy milyen meglepetést fog kapni, ezért megsértődik és dacból otthagyja őket, így tudják őt elrabolni a komiszok, vagyis Vexy, akit Hókuszpók küldött oda egy mesterséges átjáró segítségével. Természetesen "aprajafalva lakói" összefognak Törpapa vezetésével, hogy megmentsék hőn szeretett Törpillájukat, amely sikerül is nekik néhány hús-vér ember (többek közt régi barátjuk a New York-i Patrick Winslow) segítségének is köszönhetően, akivel Párizsba mennek Hókuszpók után. Na és persze ők is és falujuk is megmenekül Hókuszpók-tól, akit macskájával, Sziamiau-val együtt visszaküldenek régi kis romos kastélyukba.

Igazából nem értem a kritikusok fanyalgását, miszerint csak és kizárólag a gyerekeknek szól a film és, hogy tele van gyerekes poénokkal, illetve semmi újat nem hozott (mondjuk ebben azért van valami, nagyon hajaz a story az első részre). De kérdezem naívan mégis mit vártak tőle, a Smurfs-brand megcsúfolása lett volna, ha valami Disney-féle szirupot kellett volna végignézni, vagy egy teljesen más történetet próbáltak volna ránk "erőltetni". Ráadásul szerintem a poénok is viszonylag rendben voltak, én remekül szórakoztam rajta. Úgy gondolom, ha az ember tudja mit várhat egy ilyen típusú animációtól, akkor nem fog csalódni, mert én eleve nem tettem magasra az elvárásaimat (főleg az első rész után) és így nem is kellett csalatkoznom. Az utóbbi időben készültek már ennél sokkal rosszabb animációs filmek is, amelyeket számomra érthetetlen módon igencsak agyonmagasztaltak. Abban viszont egyetértek a kritizálókkal, hogy nem lett egy maradandó alkotás, viszont egy megnézést mindenképp megér.