I give it a Year (Az a bizonyos első év) elemzése

Mostanság a párkapcsolati válságokról szóló (többnyire vicces és nem drámai) filmek dömpingjét éljük. A britek is bepróbálkoztak egy ilyennel (gondolom felbuzdulva az amerikai hasonszőrű filmek sikerén), és itt is az újabb gyöngyszem az I give it a Year, vagyis Az a bizonyos első év címre hallgató komédia.

A filmet Dan Mazer rendezte (első rendezése), ő korábban olyan filmek forgatókönyvének írásában is részt vett, mint a Brüno vagy a Borat, nem mellesleg igen jó viszonyban van Sascha Baron Cohen-nel. A főszerepet a csodálatos Rose Byrne és a többek közt a Pi élete-ből is ismert Rafe Spall alakítja, de feltűnik  a vásznon "Mentalista" barátunk, Simon Baker és Anna Faris is.
Nat (Rose Byrne) és Josh (Rafe Spall) első látásra tipikus mintapár. Néhány hónap után már házasságot is kötnek. Ám azt még barátaik is látják nem igazán illenek egymáshoz (esküvőjükön meg is jegyzi valaki, hogy nem adok 1 évnél többet nekik). Nat karrierista, józan gondolkodású nő, míg Josh amolyan művész-lélek (író, aki épp alkotói válsággal is küzd). Kapcsolatuk elkezd laposodni, illetve megjelennek az ilyenkor szokásos problémák is, ezért egy párterapeutánál kötnek ki. Tovább nehezíti kapcsolatuk rendezését, hogy kiderül Josh-nak egykoron kapcsolata volt Chloe-val (Anna Faris), akivel azóta is jó viszonyt ápol és még talán szereti is egy kicsit, illetve feltűnik a színen egy jóképű amerikai üzletember Guy (Simon Baker), aki egy reklámkampányt szeretne megterveztetni Nat-tel és eközben egyre közelebb kerülnek egymáshoz. A film dráma és happyend is egyben, hiszen Josh és Nat valóban szakítanak egymással - épp amikor 1 éves házassági évfordulójukat ünnepelnék -, ám közben rátalálnak a szerelemre Chloe illetve Guy személyében.
Voltaképpen a film azt próbálná bebizonyítani, hogy nincs egyértelmű szabály arra, hogy ki kivel tud boldog párkapcsolatban élni, mert látunk a filmben hasonszőrű és nem hasonszőrű párokat is és mindkettő tud működni, így vagy úgy. Bár én úgy gondolom talán könnyebb az ember dolga egy hasonló gondolkodású, életvitelű partner mellett (és ez azért kiderül a filmből). Nagyon sokat dobnak a filmen a Borat-stílusú sokszor már-már arcpirító poénok (ezeket főleg Stephen Merchant-tól, valamint a párterapeuta hölgytől kapjuk meg), ki merem jelenteni, hogy ezek nélkül csak egy szokásos komédia lenne, így viszont egészen parádés filmet sikerült csinálni belőle, ami rendkívül tetszett.